Székely János esztergom-budapesti segédpüspök úrnapi szentbeszéde

Az Úr legyen veletek!És a te lelkeddel!
Evangélium Szent Márk könyvéből.Dicsőség Neked, Istenünk!
A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, amikor a húsvéti bárányt föláldozzák, tanítványai megkérdezték Jézust: mit akarsz, hová menjünk, hogy elkészítsük számodra a húsvéti vacsorát. Erre elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: menjetek a városba, találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt. Aztán, ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: a Mester kérdezi: hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom. Ő mutat majd nektek egy evésre berendezett, tágas emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk. A tanítványok elmentek, és a városba érve mindent úgy találtak, ahogyan megmondta, s elkészítették a húsvéti vacsorát. Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta oda nekik: "Vegyétek. Ez a az én testem." Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, s mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: "Ez az én vérem. A szövetségé, amely sokakért kiontatik. Bizony mondom nektek, nem iszom többé a szőlő terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom Isten országában." Ezután zsoltárt énekelve kimentek az Olajfák hegyére. Ezek az Evangélium Igéi. Áldunk Téged, Krisztus!

Kedves Testvérek!

Igen sokan a mai társadalmat fogyasztói társadalomnak nevezik. Az ember próbál valahogyan minél többet szerezni önmagának. Úgy tűnik, hogy az emberi élet célja az, hogy pénzt keressen. S aztán ezt a pénzt elköltse, lehetőleg önmagára. Manapság mindent pénzben kezdenek mérni. Minden problémának a megoldását sokat csak ebben látják. A mai ember ebben a fogyasztásban mintha mégsem lenne egészen boldog, ebben az óriási hajszában. Sokszor úgy tűnik, hogy valamilyen belső ürességet próbál megtölteni. Azért akar fogyasztani, mert az életéből valami nagyon lényeges hiányzik.
Amerikában történt a XX. század elején, orvosok felfigyeltek arr, hogy csecsemőotthonokban igen sok kisbaba meghalt, pedig küzdenek az életéért, gyógyszerekkel, tápszerekkel ellátják, mégis a halandóság ilyen csecsemőotthonokban óriási volt. Egy orvoscsoport próbált más kórházakban is tapasztalatot szerezni, szétnézni, s átjöttek Európába, itt is eléggé tragikus volt a helyzet, hasonló volt a csecsemőhalandóság aránya. Azonban volt egy gyermekotthon, ahol sokkal több eltaszított, árván maradt kiscsecsemő mégiscsak életben maradt. Düsseldorfban, Németországban találták ezt az otthont. S kíváncsiak lettek az amerikai orvosok, hogy mi lehet ennek az oka. Csodálkoztak, mert ugyanazokat a tápszereket és gyógyszereket használták ott is. S aztán egyvalamire mégiscsak fölfigyeltek: volt ebben az otthonban egy idős ápolónő: Anna néni. Nyugdíjba került, nem volt hova mennie, megengedték neki, a kórház lépcsője alatt volt egy kicsike szoba, ott lakhatott. S Anna néni minden nap körbement az egész kórházon, minden csecsemőt kézbe vett, becézgette őket, simogatta őket. Ez volt a különbség. Anna néni volt a különbség. Emiatt kapott erőt nagyon sok csecsemő ahhoz, hogy mégiscsak éljen, a betegségeket legyőzze.
Mintha a mai emberiség hasonlítana egy kicsit ezekre az amerikai csecsemőkre: tápszerek vannak bőven és gyógyszerek is. Valami másfajta táplálék hiányzik, a szívnek való táplálék. A mai ember talán azért fogyaszt annyit. Mert valami belül hiányzik.
Egy középkori legenda mondja el, egy ember egy nagyváros felé közeledett, s látta, hogy a dombokon sokfelé emberek követ törnek, dolgoznak. Igen sok keserű arcú, izzadsággal teli embert látott, odament az egyikhez, megkérdezte: "Mit csinálsz?" Az kicsit felháborodva állt föl, azt mondta: "Nem látod, követ török!" Ment tovább, megint látott ilyen keserű arcú embereket, ott is megkérdezte valakitől: "Mit csinálsz?" Az is mérgesen felelt: "Nem látod, pénzt keresek, hogy eltartsam a családomat!" Ment tovább az ember, s egy harmadik csoportben meglátott egy fiatalembert, aki csillogó szemmel dolgozott, aki szemmel láthatóan boldog volt. Odament hozzá ésmegkérdezte: "Mit csinálsz?" Mire az ezt felelte: "Katedrálist építek!"
A mai világban mintha ezek a csillogó szemű emberek hiányoznának. Igen sok ember van, aki pénzt keres, igen sok ember, aki követ tör, de talán nagyon kevesen vannak, akik tudják azt, hogy katedrálist építenek, akik tudják, hogy az életüknek van értelme és célja. Hogy a gyönyörű világmindenség egy hatalmas katedrális, amit a teremtő Isten alkotott, küszködésünknek, az örömeinknek, egész életünknek van beteljesedése, van célja. A mai ember fogyaszt, mert valami belső ürességgel küszködik. Régi gondolkodók nagyon sokat töprengtek ezen: miért van az, hogy az ember minden tapasztalatát ezen a világon végesnek, töredékesnek értékeli? Soha nem mondjuk hogy ne lehetnék egy kicsit boldogabb. A dolgok ne lehetnének még harmónikusabbak körülöttem. Az ember, ha őszinte önmagához, akkor a szerettei szenvedésébe, halálába nem tud beletörődni. Nem tartjuk egészen természetesnek. Az ember a lelke mélyén lázad ellene. És nem tudunk beletörődni a saját elmúlásunkba sem. Nagyon sok gondolkodó megkérdezte azt, hogy miért van ez így. Miért nem elég az embernek ez a világ? Az állatoknak - úgy tűnik -, hogy elég. Az állat ebbe a világba kissé belesüppedve él, az ösztönei tökéletesen elirányítják, hogy mit és hogyan tegyen, az állatnak nincsenek egzisztenciális válságai, az állatnak elég ez a világ, Az ember nem tud így élni. Mi egy kicsit ügyetlenül kilógunk ebből a világból. Az embert az ösztönei nem irányítják el tökéletesen, hogy mit is kell itt csinálnia. Az ember megkérdezi azt, hogy van-e ennek az egésznek valami értelme. Van a világnak valami oka? S van valami célja? Mit kell itt tennem? Ér valamit az én küszködésem szenvedésem? Mit remélhetek? Az ember kiemelkedik ebből a világból. Ezért tud rákérdezni az egész világnak az értelmére. Kilógunk ebből a világból, mert van, ami kiemeljen. Létezik valami a világon túl. Az ember pontosan azért érzékeli végesnek ezt a világot, mert tapasztalunk valamit abból, ami a világon túl van, a tökéletesből, a végtelenből, s ehhez viszonyítva értékeljük a földi tapasztalatainkat végesnek. Ha semmi sem létezne a világon túl, akkor nekünk ez a világ teljesen elég lenne. Csak azért tudjuk végesnek megtapasztalni, mert valamit érzékelünk a teljességből. Az embert pontosan ez a tapasztalás teszi emberré. Ez emel ki bennünket az állatvilágból. Ez a fölfelé ható gravitáció. Ez a tapasztalás a világon túli valóságról. Ez tesz minket emberré. Van az emberben egy olyan éhség, amit semmilyen földi kenyér nem tud jóllakatni. Az ember elemi erővel vágyik erre a táplálékra. Semmi romlandóval a létét nem tudja betölteni. Jézus figyelmeztetése erre is vonatkozik: "Ne fáradozzatok romlandó eledelért, hanem azért, ami megmarad az örök életre." Az embert igazából csak az Isten végtelensége tudja betölteni.
Kínában történt, hogy egy ember nagyon el volt keseredve: azt mondta: a világban mindig a rossz győz, a gonosz emberek gátlástalanok, válogatott eszközökkel átgázolnak az igazon, az igazat besározzák, megrágalmazzák, eltapossák, a világban mindig a rossz győz. Kicsikét elkeseredve ment el egy öreg kínai bölcshöz, akinek a háza a tenger partján állt. S ahogy elmondja a panaszát, az öreg kínai bölcs kezébe vesz egy marék hamut. Van ott éppen egy pohár víz, beleszórja a hamut, a víz szürke lesz, ihatatlan. Aztán az öreg kínai bölcs megint a kezébe vesz egy marék hamut, kinyitja az ablakot, a ház fala mellett ott van már a tenger, kiszórja a hamut a tengerbe. A hamu néhány másodperc alatt a tengerben eltűnik, a víz újra olyan ragyogóan tiszta lesz, mint azelőtt. S a kínai bölcs azt mondja: rajtad áll, hogy a lelked ilyen lesz, mint ez a kicsi pohár víz, vagy pedig tágas lesz a lelked, mint a tenger.
Isten önmagával táplál minket. Önmagunk fölé emel minket, a korlátaink , az önzésünk fölé emel, hogy tágas legyen a lelkünk, mint a tenger, hogy tudjunk nagylelkűen szeretni és nagylelkűen megbocsátani. Ahogyan Szent Pál apostol gyönyörűen írja: "Ne engedd, hogy legyőzzön téged a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval!" Isten önmagunk fölé emel. De a különleges táplálék, Krisztus teste, az embereket egymással is eggyé teszi, egy testté, Krisztus testévé, testvérekké teszi. Manapság sajnos egy nagyon másfajta világot építenek, egy piramisszerű világot, ahol mindenki a csúcsra tör. Minél több hatalmat, minél több pénzt, csak magamnak, a szabad versenyt hirdetik. Mintha ez oldaná meg az emberiség minden problémáját. S nem veszik észre, hogy ebben a szabad versenyben a gyönge, a beteg, az idős, a szegény mindig menthetetlenül lemarad, az erősek világát építik, a gátlástalanokét, a sikeresekét, akik képesek másokat félrelökve a maguk zsebét megtölteni, egy embertelen, testvériség nélküli világot építenek, a szabad verseny világát. Ahol mindeni önmagáért küzd a többi ellen, s nem veszik észre talán azt sem, hogy ebben a szabadversenyes világban egyre több kicsit belülről megkeseredett ember van, mert az ember nem erre született, nem arra születtünk, hogy törtessünk önmagunkért, hogy másokat félrelökjünk az útból, nem arra születtünk, hogy reklámozzuk magunkat, s eladjuk magunkat. Az ember arra született, hogy szeressen és adjon, hogy alkosson és építsen, A Biblia álma az emberről valami gyökeresen más, nem ilyen szabadversenyes világot képzel el a Biblia. Nem egy piramist, ahol a csúcsra tör mindenki. Ezt mondja a Szentírás: Krisztus teste vagyunk, s egymásnak tagjai. Ha az egyik szenved, a többi vele szenved. Ha az egyik tag örül, a többi vele együtt örül. Aki Krisztussal táplálkozik, annak a szíve tágas lesz, abba beleférnek mások is, az nem önző ember lesz többé, az önmaga fölé emelkedik. Annak a szívébe beleférnek a családtagjai, belefér a szegény, a beteg, a szenvedő. Manapság talán ezt is írtani akarják az emberek szívéből, mintha mindenfajta köteléket próbálnának kiírtani, amivel az ember kötődik, a gyökereit, ami által mások életének a részesévé lehetünk. A mai világnak az ember ideálja a szingli, aki csak önmagáért él, senki mellett nem kötelezi el magát. A fogyasztói társadalomnak - így mondják - három nagy ellensége van, amit próbál is kiírtani: a CSALÁD, a VIDÉK és a VALLÁS. Azokat az alap gyökereket, amelyek az embert odakötik a földjéhez, a múltjához, az anyanyelvéhez, amik odakötik a családjához, a szeretteihez, és amik odakötik az Istenhez. A mai világ szűk szívű embereket akar létrehozni, akik önmagukért élnek. Krisztus teste kitágítja az ember szívét, testvérekké tesz.
Amerikában történt, egy fiatalember karácsonyra egy autót kapott a bátyjától. Egy gyönyörű, ragyogó, új autót. December 24-én már ezzel az új autóval ment el a munkahelyére, s délben, ahogy jön ki az irodából, látja, hogy egy kissrác álldogál az autó mellett, nézegeti azt a gyönyörű, csillogó autót. S ahogy odaért, a kissrác megkérdezte: "Tiéd ez az autó?" Mondja a fiatalember: "Igen, karácsonyra kaptam." A kissrác eltátja a száját, azt mondja: "Kaptad? Semmit sem fizettél érte?" Mondja a fiatalember: "Igen, a bátyám vette nekem ajándékba karácsonyra." A kissrác megszólal: "Bárcsak..." s a fiatalember azt gondolja, hogy így fog folytatódni a mondat: "Bárcsak nekem is lenne egy ilyen bátyám!" De a mondta nem így folytatódik, a kissrác azt mondja: "Bárcsak én is egy ilyen báty lehetnék!" A fiatalember csodálkozik, szimpatikus lesz neki ez a kissrác, azt mondja: "Gyere, megmutatom az autót!" Beülnek, megmutatja a különböző gombokat, néhány kisebb kört tesznek, s aztán a kissrác újra megszólal, azt mondja: "Elvinnél oda, ahol lakunk?" A fiatalember rábólint, gondolja, hogy a kissrác el akar hencegni az utcában, hogy ő milyen autóban ül, de megint téved, ahogyan odaérnek egy kicsi, egyszerű ház elé, a kissrác kiugrik a kocsiból, fölszalad a lépcsőkön, aztán percekig nem jelenik meg, végül nyílik az ajtó, a kissrác lép ki, a kezében tart egy nálánál kisebb fiút, ahogy hamarosan kiderül, az öccse, aki mozgássérült, nem tud járni. Lehozza a lépcsőn, leülteti a legalsó lépcsőfokra, s azt mondja neki: "Látod, ez az az autó, amit a bátyja vett neki karácsonyra, ajándékba. Ha majd én nagy leszek, én is veszek neked egy ilyen autót. És akkor minden szép dolgot, amiről eddig meséltem neked, a hegyeket, a folyókat, a vízeséseket mind megmutatom." A fiatalember nem bírta tovább, odalépett, fölvette a mozgássérült kisfiút, beültette az első ülésre, intett a kissrácnak, hogy ő is szálljon be, s elkezdődött egy gyönyörű, karácsonyi autózás. Ennek a során a fiatalember átélhette azt, hogy valóban nagyobb boldogság adni, mint kapni.
Krisztus teste testvérekké tesz, kitágítja a szívünket, egy testvéribb, egy igazabb világot hoz létre. Kedves testvérek, egy pillanatnyi csöndben gondolkozzunk el azon, hogy fogyasztó ember vagyok, hogy a lelkem mélyén valami üresség van, vagy pedig ismerem ezt a csodálatos, mennyei kenyeret. Be tudja-e tölteni a szívemet szeretettel, örömmel, tud-e önmagam fölé emelni az önzéseimen, a korlátaimon túl, tudok-e nagylelkűen és bőkezűen élni.